Disznók

-...Jethasziha.

A ködlépcső nagyon is tisztában volt Cuki és Zefario szorult helyzetével. Alakot öltött a lábuk alatt, majd nyomban össze is zárult, akár egy harmonika, és beemelte őket a Viharjáró belsejébe egy nyitott ajtón át, ami aztán gyorsan bezáródott, így megvédte utasait a hajó héjáról lövedékekként lepattanó repeszektől.

Életben voltak. A földön hevertek, levegőért kapkodtak, és sokkal közelebb voltak a Gorgosszium Banyájához, mint szerették volna, de éltek.

– Ez aztán a szó – mondta Cuki. – Még sosem varázsoltam semmit, ami ilyen gyors lett volna…

Elhallgatott, mert meghallotta két alacsony rangú férckatona hangját, akik a raktérnek ebbe a részébe nyíló vasajtó nyitása közben vadul vitatkoztak. A vitájuk alapján úgy vélte, a Vén Banya varrónői meglehetősen kevés időt töltöttek a két férclény mentális képességeinek foltozgatásával.

– Patványok vónak ezen a hajón. Becsszóra.

– Te meg a patványaid, Saveosz! – mondta a másik férclény, és beleszimatolt a levegőbe. Aztán hirtelen hangnemet váltott. – Hú. Télleg. Télleg.

– Látod! Te is szagolod? – kérdezte Saveosz izgatottan.

– Ez egy emberkény. Mondtam, hogy vágom, Lumak!

– Honnan tudod te, mi szaga egy emberkénynek? – tudakolta Lumak.

– Vótam a Féregfán, ami mén Ideátra.

– Láttad azt a Csékebárt?

– Ja. Láttam mind a víszbefúltat.

– Oszt borzasztott-e?

– Úgy ám. Rettentőn rémített! – felelte gyászosan Saveosz.

– Kidobódtam a hajúbú. Kikötöttem asztán a… nem emlékszék. Megvan még a papír! – Cuki hallotta, hogy kotorászik valamiben a férclény. – Nesze. Fogd a kést – mondta.

Ez egy jól alkalom lehet, hogy vessenek egy gyors pillantást az ellenségre, gondolta Cuki. Kikukucskált a vitorlavászonnal borított ládák mögül, ahol Zefarióval rejtőztek, és alaposabban megnézte magának a férclényeket, mint eddig bármikor. Ha a beszédük nem is, a viselkedésük olyan intelligenciát sugallt, amire mászkáló iszapzsákoktól nem számított. Látta azt is, hogy a sár nem egyszerűen kitöltötte a zsákjukat, ahogy várná az ember, hanem itt-ott kidudorodott, mintha állandóan átalakulna. No meg volt valami a zsákban, ami állandóan mozgott benne, és minden nagyobb lyukat durván összefércelt. Láthatóan olyanok voltak, mint korábban ő maga: kettő az egyben, vagyis az elfoglaló és az elfoglalt lény.

Ez a két férclény különösen kaotikus és aszimmetrikus teremtés volt. Az egyikük egyik alkarja olyasmiben végződött, ami inkább volt homár ollója mint egy ember keze, a másik pedig varrónője valami hirtelen ötletének köszönhetően egy helyett négy, egymással páronként szembe forduló kézzel rendelkezett az egyik karján, a másikon viszont nem volt egy sem.

A homárkarút nyilván Saveosznak hívták, ő halászta most éppen elő sáros és véres egyenruhája kabátjából a gyűrött, összehajtott papírfecnit. Elővett egy szemüveget is, amelynek mindkét lencséje törött volt, és a térképet vizsgálta vele.

– Aszottan a hely – mondta büszkén. – A hely, ahó le-pottyantam a Féregfáró.

– Nemá, nemá! – mondta erre a nyilvánvalóan szkeptikus Lumak. – Honnét tudói azt? Mit mongy a jel?

– Jel? Aszongya, ho’ „Fapuha!”

Kevésbé nyomasztó körülmények között Cuki talán még viccesnek is találta volna a férclény tévedését. A Puhafa Hotel röplapja volt a kezében.

– Vótak csaták? – tudakolta Lumak.

– Vótak csaták? Vótak csaták?! Kilenc kukucslyuknyi behótt csak a látványtó! Az emberkények meg csinálák mind az őrűccséget. ín semmit se csinátam! ín csak… szagóttam ükét.

– Most meg itten szagolod ükét. Onnét tudod, he?

– Jaja.

Mindketten mély levegőt vettek.

– Ó, igen – mondta Lumak. – Szagolom.

– Add vissza a késet! – követelte Saveosz. – Megvagdosom ükét!

A kése valójában egy machete volt. Meglendítette, és Cuki még a homályban is látta az arcára kiülő, beteges vigyort. Ezt a fegyvert már használta, Cuki ezt biztosan tudta. Ott volt a bizonyíték az ajaktalan mosolyában.

– Kész vagy? – kérdezte Lumaktól.

– Mióta megférce’tek – felelte Lumak önelégülten.

– Fel kő készűni, hogy mind nekünk jőnek. Gonoszak eszek a…

A mondatát félbeszakította egy hang, ami egyértelműen malacröfögésnek hangzott. Egy nagyon nagy disznónak. A röfögésre a közelből több hasonló válasz is érkezett.

– Hú! Milic-malacok! – mondta Saveosz. – Nocsak! – félrelökte Lumakot. – Megnészem a milic-malacokat, meg ám, meg ám!

– Oszt te meg micsinálsz? – pirított rá Lumak.

– Milic-malacot ölelek. Meg tán egy falatkát harapok. Csak egy icipicit.

– Buta bolongy! Nem a te milic-malacaid hogy öleljé meg harapjá. A császárnő milic-malacai!

– Mindegy nekije, mennyi a milic-malaca. Asziszed itten jár felalá minden reggő oszt számojja? – felelte Saveosz, és kinyitotta a ketrec ajtaját. Benyúlt rajta. – Gyere, hé. Fininek néző ki! – dallamosan beszélt a disznóhoz, mintha egy gyereknek énekelne. – Gyere, gyere, milic-malac. Szép milic-malac.

Nem tartott sokáig a kedveskedése. A disznó nem fogadott szót neki, és ő gyorsan elvesztette a türelmét.

– Idegyűjjé, gonosz disznyaja! – kiáltotta, és feltépte a ketrecajtót. – Megtölcsed a pocakom! Idegyűjjé, disznyó! Idegyűjjé!

Benyúlt, hogy mindkét kezével megragadja a sertést. Az állat visított, ahogy a férclény kihúzta, és felemelte a fénybe. Nagydarab egy bestia volt, narancs és kék csíkos, kivéve a fejét, mert az albínó volt, sápadt fehér, a szemei pedig vérvörösek, hosszú, fehér szempillákkal. Valamennyire disznószerű volt a pofája, de sokkal laposabb, mint a legtöbb sertésé, és ettől szinte emberszerű lett.

– Há, te osztán csudás vágy! Aszám! Mingyá… beléd…

Saveoszt láthatóan legyűrte az éhsége. Nagyra tátotta tőrszerű fogakkal teli száját, és beleharapott az állat nyakába. A malac még élesebb hangon visított. Cuki a ragadozó és az elragadott küzdelmén tartotta a tekintetét. Érezte, hogy itt egy pár másodpercen belül katasztrófa lesz. A malac túl erős volt, a férclény pedig túlságosan el volt foglalva az üres gyomrával ahhoz, hogy ezt tudomásul vegye. Továbbra is a férclényeket figyelve megragadta Zefario karját, és megrángatta, jelezve, hogy mindjárt mozgásba lendülnek.

De még mielőtt bármit mondhatott volna, a malacok kiszabadultak, és most már mind visítottak.

– Hátra! Hátra! Sunyadisznók! – kiáltotta a buta bolongy.

– Há! Nézzedmá micsináltá! – üvöltötte Lumak.

– Menjünk! Most – mondta Cuki.

– Jó terv – értett egyet Zefario.

Malacok ugráltak és szaladgáltak közöttük, szabadulni próbáltak a két férclénytől. Cujd és Zefario örültek a zűrzavarnak, mert lefoglalta a férckatonákat, amíg ők elérték az ajtót. Csakhogy aztán gyorsan megfordult a szerencséjük. Saveosz az utolsó pillanatban kaszált egy széleset az ollójával, és az véletlenül beleakadt Cuki hajába. A férclény megpördült, hogy megnézze, mit fogott. Leesett az álla.

– Emberkény! – jelentette ki.

Maga felé fordította Cukit, aki most először látta közelről egy férclény arcát. Egyszerre volt zseniális és elnagyolt – a varratok egyenetlenek voltak, de ijesztően élethű volt a mozgásuk. Nem volt ez a lény ostoba. Szemüregének todóiszap-szemeiben értelem csillogott.

– Iszmerlek! – mondta Saveosz. – Csékebári lyány! Haplatán Cuki!

A nevét feltűnően helyesen mondta ki. Alig hagyták el a száját a szavak, Cukit megcsapta valami erő, amely széllökésként süvített el mellette. Egy pillanatra meggyűlt körülötte a levegő, aztán már el is hagyta a fény– és varázskör, útközben záródó íriszként szűkülve. Mindkét férclényt mellkason találta. Dühükben és fájdalmukban felordítottak. Saveosz ollója szétnyílt, és Cuki kiszabadult a szorításából.

Azonnal megfordult, és Zefariót kereste.

– Jól van? – kérdezte.

A férfi a kabátzsebében kotorászott, és magában motyogott.

– Segíthetek? – kérdezte, és felé nyúlt.

Nem ért hozzá, de közel volt, így bűntudatosan visszarántotta a kezét.

– Az az erőhullám – mondta –, az maga volt! A háta mögött felüvöltött Saveosz:

– Haplatán Cuki! Itten van!

– Hát ez nagyszerű – nyögte Cuki.

– Kilences rakodó! Kilences rakodó! – ordította Lumak.

– Leölöm! – mondta Saveosz.

Ezzel felállt, felkapta a machetéjét, és a feje fölött lengetve Cuki felé rohant.

A lány látta, hogy jön a machete, és az ajtón át megpróbált bevetődni a másik raktérbe. De az ajtóküszöb szokatlanul magas volt, és megbotlott. Ha nem kapaszkodik meg az ajtófélfában, eltörik a sípcsontja. Saveosz ismét felé sújtott, és végzetes lett volna a csapás, de a férclény elvesztett vacsorája közbeavatkozott: ebben a pillanatban felöklelte a malac, és Saveosz Cukira zuhant.

Cukit félrelökte a férclény teste. Elvesztette a fogást az ajtó keretén, és a disznók közé esett. Pillanatokig csak nedves orrokat és rózsaszín, kurta farkakát látott, aztán felült, és látta, hogy Lumak hátratántorodik Saveosztól, akinek a machetéje a fejéből áll ki, több ujjnyira beleszaladt.

Saveosz kinyúlt, és megragadta a machete markolatát, miközben a társa hátrabukott. Ebből aztán két dolog következett. Az egyik az volt, hogy Lumak nem esett tovább – sőt, ülő pózba húzta, ahol több másodpercig csak dülöngélt, míg Saveosz ide-oda rángatta a pengét, és próbálta kiszabadítani.

Cuki Saveosz arcát nézte, amint az végre kirántotta a machetét. Látta, ahogy az arcán a csalódottság örömre vált – na végre! Szabad a penge! de nem sokkal rá értetlenség, majd valami más következett. Félelem. És Cuki tudta, hogy miért.

Nem kellett más, hogy rájöjjön, csak józan ész.

Látta, hogy Saveosz megpróbálja visszatuszkolni a pengét a lyukba, ahonnan kihúzta, mintha egy vaskos dugót próbálna visszanyomni a palackba, amelyből éppen kiszabadul a dzsinn. Nem volt esélye. Mégis nyomkodta vissza, miközben rávetette magát Lumak fejéből az iszap. Nagyon gyors volt. Borzalmasan gyors. Ugyanolyan fekete csápok voltak, mint a férclények szeme, de a benne tekergő, élénk színek biztosan nem a szürkésbarna gorgossziumi sárból származtak. Saveosz tudta, hogy bajban van. Elengedte a machetét, és a szabad kezével próbálta befogni a lyukat.

– Lumak! Saveosz sajnájja! Véletlen! Bocsi! Lumak! A lyány a hibás! A… – nagy levegőt vett, és felüvöltött:

– HAPLATÁN CUKI!

A korábban Lumaknak nevezett iszapot nem érdekelték a kifogásai. Csak kúszott fel tovább Saveosz karján, átugrott az ujjain, és aztán – éppen, amikor Saveosz levegőt vett, hogy újra Cuki nevét kiáltsa – belefolyt a szájába.

Cuki kiszakította magát kíváncsi zsibbadtságából, és Zefarióhoz fordult.

– El kell innen… – kezdte.

De a vak férfi már ott sem volt.